3 A szocialista éra
3.1 A turistamozgalom a második világháború után
Csakúgy, mint az első, a második világháború és az utána jövő politikai változások is alapvetően hatottak a hazai turistamozgalomra, természetjárásra – és a turistatérképekre is. Hogy egyetlen fontos, bár még nem térképekhez kapcsolódó példát említsek, 1945. március 15-én megszüntették a nagybirtokrendszert, a korábbi uradalmi erdők köztulajdonba mentek át (1). Ez azért lényeges, mert a két világháború közötti időszakban erdők hatalmas tömbjei még uradalmi magánbirtokok voltak, ahová mezei túrázó a lábát sem tehette be. A korábban már emlegetett Strömpl Gábor így írt erről: „Ahogy el-elnézegetem a Pilisnek régi (azt hiszem legelső) turista térképét, irigykedve gondolok turista elődeimre. Ők még szabadon járhattak olyan helyeken, ahova mi már nem juthatunk el, vagy ha igen, csak kerülő utakon. Csak előzetes engedéllyel.” (2). Az 1935-ös erdőtörvény (3) ugyan tartalmazott – nagyon minimális – védelmet a turistautakra vonatkozóan, de a gyakorlatban mit sem változott a helyzet, jól mutatja ezt, hogy az időszak legvégén, 1939-ben megjelent nagy összefoglaló mű, A magyar természetjárás története Jellinek János tollából úgy említi a „tilos területeket”, mint a turistamozgalom legégetőbb problémája (4). 1945-ben azonban ez a helyzet egy csapásra és gyökeresen megváltozott, a korábbi „tilos utak” bárki számára elérhetővé váltak. (Egyébként valamennyi térképes vonatkozása mégiscsak van ennek a kérdésnek is: az angyalos térképek melléktérképen közölték minden egyes hegységre, hogy a hegység melyik területe melyik grófhoz, hercegnőhöz, érsekséghez vagy épp a koronauradalomhoz tartozik. Voltak hegységek, ahol alig volt nem színezett terület…)
Ugyanez az időszak azonban jóval kevésbé pozitív fejleményeket is hozott a turistáskodás szempontjából; de egyelőre ne rohanjunk ennyire előre. 1946-47-ben egy sor turistaegyesületet, köztük a két leginkább kompromittálódottat, a Magyarországi Kárpát Egyesületet és a Magyar Turista Egyesületet feloszlatták.
Ez a két egyesület kezdeményezte a turistaszövetségnél az összes olyan zsidóellenes intézkedést, melyre nem is volt külső kényszer; a mélypontot talán az az 1940-es vita jelentette, melynek során a Magyarországi Kárpát Egyesület azt állította, hogy ő az egyedüli zsidómentes turistaegyesület, mire a Magyar Turista Egyesület felháborodott válaszcikket írt, amiben ezt „költött állításnak” nevezte (5), jelezvén, hogy ők valójában sokkal régebb óta és teljesebben zsidómentesek…
Ezen egyesületek viselkedése tényleg teljesen menthetetlen volt, azonban ezen túlmenően később számos további egyesületet, majd végül magát a turistaszövetséget is feloszlatták (6), amiben már sokkal inkább szerepet játszott az a szempont is, hogy a mozgalmat ideológiai kontroll alá tudják vonni.
A feloszlatott turistaszövetség helyét a frissen megalakított, Gerő Ernő elnökölte Magyar Vándorsport Szövetség vette át; ez később számos névváltozáson esett át, hosszú ideig az Országos Testnevelési és Sporthivatal részeként működött. Végül 1987-ben alakult meg az önálló Magyar Természetbarát Szövetség, ami 2012-ben vette fel a ma is használt Magyar Természetjáró Szövetség nevet (7).
A korszak általános turistatörténete kapcsán talán még egy momentumról érdemes megemlékezni: a turistaházak sorsáról.
1949-ben az összes turistaházat államosították, és egyetlen szerv, a Turistaházakat Kezelő Nemzeti Vállalat alatt vonták össze. Azok az egyesületek, akiktől elvették ezeket a turistaházakat, értelemszerűen nem örültek az intézkedésnek, de összességében véve volt pozitív hatása is a központosításnak (egységesítették az árakat, a szolgáltatásokat, központi foglalást vezettek be, közös népszerűsítő kiadványokat készítettek).
Idővel azonban a turistaházi funkciók inkább a vendéglátás felé tolódtak el, a karbantartások elmaradása egyre érezhetőbbé vált, míg végül 1975-ben – többnyire vendéglátó-vállalatoknak – eladták a turistaházakat, felszámolva a közös vállalatot; ezzel beindult a teljes mélyrepülés (8). Jellemző, hogy Rockenbauer Pál a legendás Másfélmillió lépés Magyarországon sorozatának első epizódjában azon ironizált, hogy – idézem – „az Országos Kéktúrát nevezhetnénk így is: pusztuló turistaházak útvonala”…
A turista infrastruktúra más elemei azonban fejlődtek a szocialista éra alatt is, bővült a turistaút-hálózat, az 1938-as alapokon létrejött az Országos Kéktúra, immár mint jelvényszerző túramozgalom, jelentősen gyarapodott a természetjárók száma, melyet komoly népszerűsítés is támogatott.
3.2 Turistatérképek 1945 és 1948 között
1945-ben és az azt követő pár évben a romba dőlt és kivérzett országban érthető módon nem a turistatérkép-gyártás volt fókuszban, ezzel együtt is, 1947-ben még megjelent egy kiváló turistatérkép a Budai-hegységről. A kiválóság oka nagyon egyszerű: ez valójában a háború előtti angyalos sorozat térképének anyaga alapján készült. A kiadója a Honvéd Térképészeti Intézet volt; ezt 1945-ben szerveztek meg a világháború alatt széthullott katonai térképészet újjáalakításaként, majd 1945-ben rögtön fel is függesztették a működését, hogy aztán 1946-ban megint újjáalakuljon. Ez az intézet jogi értelemben ugyan nem volt utódja a Magyar Királyi Honvéd Térképészeti Intézetnek, de továbbvitte a katonai térképészet hagyományait, és – a lehetőségekhez mérten – igyekezett újraépíteni a magyar térképészetet a háborús pusztítás után, mind műszaki eszközeit, mind tudását, emberállományát illetően (9).
3.3 Turistatérképek 1948 után
Ez az 1947-es térkép azonban megmaradt kivételként. Noha a szocialista érában ideológiai értelemben a turizmus támogatott volt, és ez a korszak vége felé jobban érvényesült is, 1948-at követően a kommunista rendszer kiépülése és a diktatúra kialakulása a turistáskodásnak finoman szólva sem kedvező körülményeken (politikai elnyomás, kitelepítések, a mezőgazdaság erőszakos kollektivizálása, erőltetett iparosítás stb.) túl még egy nagyon konkrét módon is nehezítette a turizmust: volt egy kis probléma a turistatérképekkel. Most le kellene írnom, hogy micsoda, de tudom, hogy a válasz annyira abszurd lesz azok számára, akik – hozzám hasonlóan – nem éltek ebben a korszakban, hogy muszáj egy kis kitérővel kezdenem, hátha így valamivel jobban érthető lesz a helyzet.
Szüleim borsodiak, úgyhogy én egy bükki túrán hallottam először azt a sztorit gyerekként, amikor egy kisebb erdei úton mentünk kocsival, hogy annak idején, a szocialista érában ezen a helyen (egy jellegtelen erdő kellős közepén jártunk, ahol semmi különös nem volt) ki volt rakva a klasszikus, „Fényképezni és autósoknak lassítani tilos!” tábla – mondanom sem kell, a dolog eredménye az lett, hogy a helyen, ahol egyébként a kutya nem vett volna észre semmit, a táblának köszönhetően mindenki azonnal értesült róla, hogy na, itt egy titkos katonai létesítmény van…! A legdurvább az, hogy ez nem valamiféle „családi anekdota”, vagy vicces sztori, hogy „képzeld, egyszer egy olyan is történt az országban, hogy” – ellenkezőleg, a dolog annyira általános volt, hogy még Moldova György Magyar atom című regényébe is belekerült ez a jelenség. A nyitófejezetben, ahol a címadó magyar atombomba készül, létesítenek egy titkos műhelyt („a magyar atomtelepet a Rumbach Sebestyén utca 44/c. számú ház alagsorában rendezték be”), és ezen a ponton átadnám a szót Moldovának: „Maguk a műveletek maximális titoktartás mellett kezdődtek el. A pinceablak elé kirakták az >>Autósoknak lassítani tilos<< táblát, aminek az lett a következménye, hogy ezrek és ezrek tolongtak a ház előtt, melyet különben a kutya sem vett volna észre. Az IBUSZ hamarosan társasutazásokat szervezett a Rumbach Sebestyén utcába.”
Szóval ebben az érában vagyunk. A hidegháborús paranoia és a teljes elmebaj keresztezéseként eljutottak oda, hogy az imperialisták majd turistatérképek segítségével rohanják le az országot – hát ez volt a probléma a turistatérképekkel! (A „teljes elmebaj” kitételhez hozzáteszem, hogy nem csak annak realitásáról van szó, hogy majd álcázott imperialista ügynökök a Kartográfia Vállalat Bosnyák téri boltjában vesznek térképet a támadáshoz, hanem arról, hogy ezekkel a térképekkel természetesen maguktól is rendelkeztek a nyugati országok a világháború előtti térképcserék és a világháborús zsákmányolások révén, ráadásul a problémakör, ha enyhébb formában is, de a szocialista éra szinte legvégéig fennmaradt, amikor már bőven létezett nagy pontosságú műholdas felderítés is.)
Hangsúlyozom, hogy nem arról van szó, hogy egyes katonai létesítményeket nem tüntettek fel a térképen – ez a világ bármely demokráciájában előfordulhat, ma is; teljesen legitim elvárás, hogy mondjuk titkos katonai bázisok ne legyenek feltüntetve bárki számára megvásárolható térképeken. (Hogy mást ne mondjak, az 1990 utáni magyar turistatérképekről is tudnék példát hozni olyan létesítményre, amiről – ráadásul meglehetősen széles körben – ismert, hogy katonai objektum, mégsincs jelölve a térképen.) A szocialista éra térképei esetén azonban valami egész másról van szó. De haladjunk sorjában!
Először is, a korszak legnyomasztóbb részében egész egyszerűen nem nyomtattak semmilyen turistatérképet: 1947 és 1956 között egyáltalán nem jelent meg új turistatérkép Magyarországon. Néhány, rossz minőségű vázlat látott napvilágot, Portyavezetők mellékleteként. (1953 és ’55 között »Portyavezető« néven készültek kezdetleges útikönyvek 5 hegységről – Pilis, Börzsöny, Budai-hegység, Mátra, Bükk – melyeket egy napon említeni sem lehet Thirring és társai útikalauzaival.) E Portyavezetők mellékleteként jelentek meg, jelentős költői túlzással turistatérképnek nevezhető, ténylegesen inkább vázlatok.
Szokták mondani térképekre, hogy a „részletek hiányosak”, de ezen térképek esetében egyszerűbb lenne felsorolni, hogy mi van egyáltalán feltüntetve rajtuk, mint, hogy mi nincs… Teljesen hiányzik a domborzat, mely egyáltalán, semmilyen formában nincs ábrázolva. Nincsen méretarány: sem mértékléc nincs, sem számszerűen megadott méretarány, sem semmi, a használónak fogalma sem lehet arról, hogy 1 centiméter a térképen mennyi a valóságban. Azt ezek után valószínűleg említenem sem kell, hogy földrajzi koordinátarendszert megjelenítő hálózati vonalak sem voltak feltüntetve.
Úgyhogy az ilyen minőségű vázlatoktól eltekintve 1956-ig nem jelent meg új turistatérkép. (Kiegészítő megjegyzésként tegyük hozzá, hogy a topográfiai térképek eleve titkosak voltak ebben az érában; ez csak a ’70-es években enyhült az Egységes Országos Térképrendszer bevezetésével, ami, a legelső szelvények kivételével már nem „Titkos!” hanem „Szolgálati használatra!” besorolást kapott (10), bár egy sor kezelési szabály továbbra is szinte azonos volt a titkos kategóriával.) A helyzet azonban ennél is durvább: nem egyszerűen nem jelent meg új térkép, de előírták a régiek beszolgáltatását is! Nagyon érdekes, hogy ebben a kérdésben nem egyeznek tökéletesen az elérhető visszaemlékezések: vannak beszámolók, amik szerint a régi térképeket (ez praktikusan leginkább az angyalosokat jelentette) kötelező volt beszolgáltatni, mások viszont úgy emlékeznek, hogy a vonatkozó rendelet – egyesek még azt is tudni vélik, hogy egy „megfelelő helyen” lévő turista közbeavatkozása nyomán – kivételt tett a turistatérképekkel a beszolgáltatás során. Azt, hogy ki mire emlékszik természetesen nem lehet megítélni, de ami tény, hogy a térképek beszolgáltatásáról valóban rendelet jelent meg 1950-ben (11), ami kimondta, hogy „Magyarország területét vagy annak részét ábrázoló térkép, valamint ilyen térképet tartalmazó bármilyen sajtótermék kiadásához a honvédelmi miniszter engedélye szükséges”, kivételt egyedül az engedélyezett, általános- vagy középiskolai oktatás céljára szolgáló, valamint a közigazgatási vagy közgazdasági feladatok ellátásához szükséges térkép jelentette. Ezen túl a rendelet azt is kimondta, hogy „akinek birtokában Magyarország területét vagy annak részét ábrázoló katonai térkép van, köteles azt – térítés ellenében – a jelen rendelet hatálybalépését követő harminc nap alatt, ha pedig később kerül birtokába, ettől számított nyolc nap alatt” beszolgáltatni. A rendelet megszegői 2 évig terjedő fogházbüntetésre voltak ítélhetőek. Egyszóval, mint láthatjuk, a rendelet elvileg csak a „katonai” térképekre vonatkozott, de azért elég könnyen elképzelhető, hogy valaki úgy emlékszik vissza, hogy az ’50-es években nem szívesen rohangált egy adott esetben a katonaikra hasonlító (ráadásul a ’20-as években kiadott, angyalos kíscímeres!) térképpel a zsebében…
Külön problémakört jelentett, hogy volt egy komplett sportág, ami térképek nélkül nem is tudott létezni: a tájfutás. Azon túl, hogy számos versenyt „illegálisan” rendeztek (magyarul házilag sokszorosított angyalos térképekkel), végül az a megoldás született, hogy egyedi engedély alapján a verseny céljára sokszorosíthattak fekete-fehérben térképet, melyeket a verseny után jegyzőkönyvileg kellett megsemmisíteni… A helyzet csak 1964-re rendeződött teljesen, amikor lehetővé vált a katonai térképekből nagyított, és a tájfutószövetség által helyesbített térképek használata (bár eleinte ezek is titkosítva voltak). Azért megkötések itt is voltak, kezdve azzal, hogy legfeljebb 20 négyzetkilométert kérhetett a tájfutószövetség (12,13).
A turistatérképek ügyében a változás akkor kezdődött, amikor, sok tekintetben szovjet mintára, 1954. december 1-én megalakult a Kartográfiai Vállalat (14). Már alapítólevele is megfogalmazta céljai között a „turisztikai célokat szolgáló” térképek előállítását, aminek hamarosan neki is látott. Nem csak szocialista rendszerből és a hidegháborús paranoiából fakadó elvárások között kellett navigálnia, amire már utaltam, és amiről még később is bőven lesz szó, de a szakembergárdát és a műszaki feltételeket is meg kellett teremteni, ami egyébként szintén nem volt kis feladat a második világháború pusztítása után – bár a civil térképészet mint terület 1948 utáni elhanyagoltságát és ellehetetlenülését önmagában is mutatja, hogy erre majdnem 10 évvel a háború befejezése után került sor…
A Kartográfiai Vállalat 48 fővel kezdte meg munkáját, ami gyorsan bővült (ebben lényeges volt az is, hogy beindult a szakemberek sokkal szélesebb képzése – például ekkor jött létre az ELTÉ-n a térképész szak – amiben maga a vállalat is komoly szerepet játszott); 1959-re majdnem 100 főre. Ez az év azért érdekes, mert ekkor kerültek a Kartográfiai Vállalathoz a topográfiai térképkészítési, valamint fotogrammetriai feladatok (a Budapesti Geodéziai és Térképészeti Vállalattól), továbbá ekkor építette ki a saját sokszorosítási kapacitását is. Ezzel a létszám ugrásszerűen megnőtt, 350 fölé, ami 1975-re már az 1000 főt is átlépte, majd ezen a szinten stabilizálódott a szocialista éra végéig. (Ami majdnem egybeesik a cég – ilyen formájú – végével (15): 1993-ban alakult át Cartographia Kft.-vé, eleinte még az állam résztulajdonával; 2004-ben vált teljes egészében magánvállalattá.) A vállalat 1967-ben kezdte meg a saját kiskereskedelmi tevékenységet, 1969-ben pedig a saját exportálást (16–21). Turistatérképeken kívül számos egyéb térképet, iskolai atlaszt, autóstérképet, város- és megyetérképeket is gyártottak, ma már elképzelhetetlen példányszámokban (1979-ig csak saját kiadású térképből több mint 20 millió példányt nyomtattak!).
3.4 A 11 Ft-os sorozat
Nézzük tehát most a turistatérképeket! A szocialista éra első „saját”, és valóban a szó szokásos értelmében térképnek nevezhető turistatérképei 1956-ban kezdtek megjelenni a Kartográfiai Vállalat kiadásában (19,22,23). A turista köznyelv ezeket „11 Ft-os” térképeknek hívta az áruk után. Ez jelentette a magyar turistatérkép-gyártás leghosszabb sorozatát: az első tagjai 1956-ban, az utolsók 1978-ben jelentek meg (a legfontosabb hegységek első kiadásaival 1966-ra végeztek); volt olyan hegység, aminek a térképe 13 javított kiadást élt meg! Ezzel együtt is, a sorozat közel nem volt homogén: a „11 Ft-os” megnevezés ugyan annyiban teljesen jogos volt, hogy a térképek valóban ennyibe kerültek (a sorozat teljes élete alatt!), de közben azért elég nagy változások történtek térképészeti szempontból. Praktikusan három algeneráció különíthető el: az 1956-os korai kiadás, az 1957 és 1963 közötti verzió, és az 1963 és 1978 közötti késői éra.
Az 1956-os első változat a portyavezetőkhöz képest vitathatatlan előrelépés (egyáltalán: ez már tényleg térkép), de azért még mindig nagyon sok hiányosságuk volt.
Először is, az utak és a vasutak vonalvezetése egészen vicces: a stilizálási szándék miatt ezek mindig szögben törtek meg, a görbület ismeretlen fogalom volt; helyenként szinte derékszögben fordultak be a vonatok… A töröttvonalakon kívül még egy markáns jellegzetessége volt ezeknek a korai kiadásoknak: nem volt rajtuk szintvonal. A domborzatábrázolást árnyékolás szolgálta, ezen kívül a hegycsúcsok némelyikére számmal felírták a magasságot, de ennyi volt a magassági információ. A harmadik érdekes rész a méretarány volt: a térképeken egész egyszerűen nem volt feltüntetett méretarány. Ez még hagyján (nehogy az imperialisták tudjanak távolságot mérni a térképről!), de igazán érdekes rész most jön: mértékléc, azaz a Tátra-térkép kapcsán már tárgyalt grafikus elem, ami megadja, mennyi 1 kilométer a térképen, viszont mindeközben volt rajta! Akkor meg mi értelme a méretarány lehagyásának?! – kérdezhetné valaki. Hiszen csak venni kell egy vonalzót, rárakni a mértéklécre, és már meg is van a méretarány…! Nos, a magyarázat az, hogy ha valaki ezt megteszi, akkor azt találja, hogy a térképek olyan klasszikus, jól ismert méretarányokkal készültek mint az 1:112 808 vagy az 1:106 502…
Ezek a korai, töröttvonalas kiadások a címlapjukról is megismerhetőek: ekkor még nem volt rajtuk semmilyen grafika.
Az 1957-től kezdődően készített 11 Ft-os térképek számos tekintetben javultak az 1956-os képest. (Meg kell jegyezni, hogy nem minden hegységről gyártottak 1956-ban térképet – amelyikről csak később készült, ott már az első kiadás is jobb volt, hiszen a dolog természetesen nem a kiadás számán, hanem az éven múlt.)
Először is, megszűntek a töröttvonalak, itt már nem merőlegesen fordulnak be a vasutak. Másodszor, megjelentek a szintvonalak; az alapszintköz, tehát az, hogy hány méterenként vannak meghúzva a szintvonalak, egységesen 50 méter volt (függetlenül a térkép méretarányától és a hegységtől), vagyis azért nagyon nem törték még össze magukat, hogy finom felbontású magassági információ legyen – emlékezzünk vissza, hogy az angyalos térképek alapszintköze 10 méter volt, az 50 méter elég durva felbontás a nem túl magas magyar hegyek viszonylatában – de legalább már valami volt (22). Az azonban maradt változatlan, hogy számszerűen feltüntetett méretarány nincs, de mértékléc van (amiből teljesen elborult méretarány számolható vissza).
Ezzel együtt a címlap felvette az innentől két évtizedig használt formáját: a felső felében egy kisebb méretű, kézzel rajzolt grafika, alatta a cím. Érdekes módon ez sem volt teljesen egységes: bár szinte mindenhol ezt használták, valami oknál fogva a Gerecse például végig saját, a többitől teljesen eltérű stílusú címlappal rendelkezett, a Budai-hegységnél pedig készült mindkét stílusú címlappal térkép az évek során. (Sajnos nem találtam információt arra vonatkozóan, hogy ezeknek az eltéréseknek mi volt az oka.)
Az érdekesség kedvéért megjegyzem, hogy nem csak a címlapok nem voltak teljesen egységesek a 11 Ft-os sorozat alatt, de a hajtogatott méret is volt, hogy eltért.
A dolognak nincs nagy jelentősége, de meg kell említeni még egy, sokak számára emlékezetes jellegzetességét a korai 11 Ft-os térképeknek: a szerkesztők az üresebb területekre, ki tudja milyen ötlettől vezérelve, apró tele-fekete alakokat rajzoltak, volt farkas, muflon, szőlőfürt, hátizsákos turista túrabottal… Ezt pár kiadás után elhagyták. Ahol külföldi terület is beleesett a kivágatba ott azt is ábrázolták (22).
1963-ban újabb fejlődésen esett át a sorozat. Az ez utáni térképeken javítottak a szintvonalak elnagyoltságán, megjelentek a felező szintvonalak is (az alapszintköz felénél, jelen esetben 25 méternél berajzolt kiegészítő szintvonal, amit részlegesen, ott húztak be, ahol a pontosabb ábrázolás miatt ez fontos volt, mert az alapszintvonalak egymástól messze voltak), és a fontos, de kisebb formákat jelölték külön is. A második javulás, hogy innentől feltüntették az – immár normális, kerek szám – méretarányokat. Továbbra sincs földrajzi koordinátarendszer, hálózati vonal (ez a 11 Ft-os sorozat teljes időtartama alatt így maradt).
Bizonyos objektumokat le kellett hagyni a térképekről, és itt nem csak a közvetlen katonai vonatkozású létesítményekre kell gondolni: távvezetékek, iparvágányok is eltűntek. (Ez esetenként elég abszurd helyzetekhez vezetett, amikre Papp-Váry Árpád írásai több példát is hoznak (10), például a távvezeték nyiladékát lehetett ábrázolni, csak a távvezeték nem volt ott. Balatonfűzfőn a Nitrokémiához vezető vasutat nem tüntették fel, de a vasúti töltését igen…) A közvetlen katonai létesítmények még sokkal-sokkal később is érzékenyek voltak; Hegedűs Ábel egyik írásában említi (24), hogy a laktanyákat nemhogy ekkor, de még a ’80-as években is le kellett hagyni a turistatérképekről, ami csak azért vicces, mert ekkor már a laktanyákon fizikailag felirat volt, névvel-címmel, szerepeltek a telefonkönyvben, és sok esetben a Laktanya utcában voltak fellelhetőek… Ezeket a laktanyákat és katonai létesítményeket vagy lehagyták és helyettesítették például erdővel, vagy igyekeztek egy „jól pozícionált” melléktérképpel vagy jelmagyarázattal pont kitakarni. (Nehogy azt higgye bárki, hogy a melléktérképeket csak úgy hasraütésszerűen rakták valahová! Nem véletlen, hogy nincsen állandó pozíciójuk…) De nem csak a közvetlen vagy közvetett módon katonai jelentőséggel bíró objektumokat rajzolták rosszul vagy sehogy, néha gyakorlatilag hasraütésszerű hibákat raktak bele teljesen esetleges tereptárgyakba – odébb került egy forrás, máshogy kanyarodott az ösvény – hogy az ellenség biztosan jól meg legyen tévesztve.
Mindent egybevetve ezek a térképek geometriailag nem voltak szisztematikusan torzak, csak egyszerűen rendkívül hiányosak, illetve helyenként hibásak voltak. A korszak fő jellegzetessége azonban épp az volt, hogy ezeket a hiányosságokat és hibákat ad hoc teremtették meg, nem volt semmilyen egyértelmű iránymutatás, kritériumrendszer (nem hogy nyilvánosan, mert az érthető, de belső használatra sem!), hogy pontosan mit nem szabad ábrázolni, mit kell elnagyolni, rosszul rajzolni, és mennyire. Papp-Váry Árpád visszaemlékezéseiből tudjuk (22), hogy a dolog lényegében úgy működött, hogy a turistatérkép-terveket beadták a katonáknak ellenőrzésre, csakhogy legtöbbször nem az jött vissza, hogy mi nem jó a térképen, hanem az, hogy nem jó a térkép, mert túl pontos – de azt nem mondták meg, hogy miért, illetve, hogy ez min múlik. Egy idő után persze kialakult a Kartográfiai Vállalatban valamiféle informális tudás, hogy „sejthetőleg” milyen dolgok problémásak, és igyekeztek ezeket már előre elrontani a térképen.
3.5 A szisztematikus térkép-torzítás bevezetése
A nyilvánvalóan nem ideális helyzet megoldása (fogalmazzunk most így) a Szovjetunióból érkezett. A szovjetek ugyanis a ’60-as évek második felében egyre jobban erőltették, hogy nem egyszerűen országon belül, de az egész szocialista blokkban legyen egységes a térképek kezelése. Végül 1969-re kialakult a közös megoldás, amit Magyarország is bevezetett: a térképek szisztematikus torzítása. Mármint nem véletlenül, hanem a legteljesebb mértékben szándékosan és megtervezetten; a szempont az volt, hogy ne lehessen szöget és távolságot mérni a térkép alapján. Látni kell, hogy ez egy kompromisszum volt: ez volt az ára annak, hogy lehessen egyáltalán – épeszű méretarányú – térképet nyilvánosan közzétenni, például turistacélokra (25).
A Szovjetunió maga eleinte 1:1 millió méretarányig, majd 1966-tól 1:2,5 millióig titkosította a térképeket, de még ezeket is torzították. A dolgot a szokásos abszurditások kísérték, azt például valószínűleg mondanom sem kell, hogy a Szovjetunió potenciális ellenségeinek ez aligha okozott problémát (26), hiszen maguktól is rendelkeztek megfelelő térképekkel – és a torzításról magáról is pontosan tudtak, és nem csak a CIA, 1970-ben a New York Times külön cikket írt erről… (27) – ezzel szemben az átlag szovjet állampolgárok, na, azoknak tényleg jelentősen megnehezítette az életét. Teljesen jellemző adalék, hogy a visszaemlékezések szerint ekkoriban Moszkvában az amerikai nagykövetség dolgozói tudtak a legjobban közlekedni, mert nekik volt pontos térképük a városról…
A talán leggroteszkebb történetet Papp-Váry Árpád idézi fel egy írásában (22): amikor a nagyon híres Rand McNally kiadó világatlaszt készített, mely 1969-ben jelent meg, akkor a Szovjetunióra vonatkozó, bizonyos részeken 1:1 millió méretarányú térképek elkészítését a Kartográfiai Vállalat vállalta el, és oldotta is meg – a Hadtörténeti Múzeum raktárában fellelhető, második világháborús német térképek alapján…
A torzításnak komplett kidolgozott módszertana volt, amit egyébként NDK-s elvtársaktól importáltunk: az eljárás lényege az volt, hogy a kiindulási – torzítatlan – topográfiai térképet több részre osztották, az egyes részeket ferdén megdöntötték és kissé elforgatták, majd így fényképezték le (10,22). Ennek következtében a fényképezés során bizonyos területek megnyúltak, bizonyosak megrövidültek (függően attól, hogy az adott rész épp megemelve vagy lesüllyesztve volt a dönthető asztalon), ráadásul a koordinátatengelyek merőlegessége is megszűnt. Így végeredményben egy hullámzó torzítás jött létre, de úgy, hogy közben az egyes térképtagok csatlakoztak egymáshoz. (Ebből is látszik, az egész nagyon szofisztikált volt, hiszen még arra is kiterjedt a figyelem, hogy ne egységes legyen a torzítás a térképen, hanem pontról-pontra eltérő…!) 1971-re adaptálták műszaki értelemben hazai viszonyokra az NDK-s megoldást; hátra volt még a kérdés jogszabályi hátterének rendezése.
Végül 1973-ban megszületett az a rendelet (28) ami a szocialista éra legvégéig szabályozta (többek között) a turistatérképek kiadását. E szerint az egész országról egyben 1:300 ezer méretarányban, az egyes megyékről pedig 1:150 ezer és 1:240 ezer közötti méretarányban ún. alaptérképet kell készíteni, és nyílt minősítésű országos vagy megyei térképek kizárólag ezen alaptérképek alapján adhatóak ki. A méretarány csak az alaptérkép méretaránya lehet (illetve országos esetben kisebb használható, de ott is meg volt adva, hogy pontosan milyen). A rendelet szövege természetesen nem írja, de a lényeg pont az, hogy ezek az alaptérképek már a korábban említett torzított térképek voltak! A rendelet kimondja, hogy az a megkötés, hogy térkép csak az ilyen alaptérképek alapján készíthető, egyedül az 1:1 millió méretaránynál kisebb méretarányú, országos térképekre nem vonatkozik – aki tudott olvasni a sorok között, az megértette, hogy egyedül ezek maradhattak torzítatlanok. (Adja magát a kérdés, hogy mi értelme az országos térképre vonatkozó szigorúbb méretarány-korlátnak, ha egyszer valaki megveheti a – nagyobb méretarányú – megyei térképekből az összeset. Nos igen, pont emiatt elvileg úgy kellett volna eljárni, hogy a megyék különböző méretarányokban készülnek, úgy, hogy a szomszédos megyék méretaránya mindig eltérő, épp azért, hogy ne lehessen összeilleszteni ezeket, de ez annyira abszurd volt, hogy Papp-Váry visszaemlékezése szerint (22) a Kartográfiai Vállalat akkori vezetője meggyőzte a katonákat, hogy ha ezt megteszik, az közröhejt fog jelenteni, és azok végül „nagy nehezen” belementek, hogy minden megye 1:150 ezerben jelenjen meg, ha egyszer úgyis torzítottak a térképek.)
A mi szempontunkból a rendelet folytatása az izgalmas: az országos és a megyei térképeken túl bevezette a „körzeti alaptérkép” fogalmát, melyek méretaránya 20, 40, 60 vagy 80 ezres lehetett – ide tartoztak a turistatérképek! (Természetesen ezek is ugyanúgy torzítottak.) A méretarányokat szándékosan választották meg úgy, hogy pont az 50 ezret ne tartalmazza: az volt a cél, hogy az új térképeket ne lehessen ráilleszteni a régiekre (illetve az 50 ezres egyértelműen a katonai topográfiai térképek legfontosabb méretaránya volt). Ami még fontos, az a rendelet 2. paragrafusa, mely megszabja, hogy a térképkiadás részleteit az Országos Földügyi és Térképészeti Hivatal a Magyar Néphadsereg Térképész Szolgálat főnökével egyetértésben szabályozza – azaz ez tette lehetővé, hogy a katonák érvenyesítsék a torzításon túlmenő egyéb, az abszurditás különböző fokain álló megkötéseiket.
A katonák ugyanis érvényesítettek néhány további kritériumot (22). Az érdekes az, hogy a szög- és távolságtorzulások általában hatalmas bajt nem okoztak a turistáknak (bár aki letért a jelölt útról, és térkép alapján igyekezett navigálni, azt érhették meglepetések); a nagyobb problémát inkább ezek az egyéb szigorítások jelentették.
Először is, limitálták, hogy mekkora területet lehet nagy méretarányú, körzeti térképen egyben ábrázolni. Ez voltaképp teljesen logikus, különben valaki készíthetne az ország egész területéről is térképet azt mondván, hogy az egy körzeti térkép – csakhogy a limitet 1000 négyzetkilométerben húzták meg, ami azt jelentette, hogy még egyetlen hegységnél is előfordult, hogy a hegység egésze nem fért rá egyetlen térképre! Egész pontosan három hegységnél volt probléma: a Bakonynál, a Bükknél és a Zempléni-hegységnél; ezek közül a Bükknél kikerülték a problémát azzal, hogy a térképet megszorították a Bükk-fennsíkra és nagyon szűk környezetére, így lementek 1000 négyzetkilométer alá, a másik két hegység esetében viszont a turistatérképeket szét kellett vágni két részre (a Bakonynál kelet/nyugat, a Zempléni-hegységnél észak/dél kettéosztást csináltak). Igen ám, csakhogy a katonai térképészek rafinált emberek, akiknek nem lehet olyan könnyen túljárni az eszén, ezért felismerték, hogy ha egyszerűen két részben adják ki a hegységet, azzal nem érnek el semmit, hiszen csak meg kell venni a két részt, és egymás mellé illeszteni. Hasonló a helyzet, mint a megyéknél, csak itt – a nagyobb méretarány miatt – hajthatatlanok maradtak, és megkövetelték, hogy a két rész ezekben az esetekben eltérő méretarányú legyen az összeillesztés megelőzésére. Így lett Zempléni-hegység déli része 60 ezres, az északi viszont 40, a Bakony keleti része 80 ezres, míg a nyugati 60 ezres. Ugyanezen probléma merült fel azokban az esetekben, ahol két különböző hegységről volt ugyan szó, csakhogy azok veszélyesen közel voltak egymáshoz, ilyen volt a Börzsöny és a Cserhát. Ez esetben a katonák megengedték az azonos méretarányt – a konkrét esetben mindkettő 60 ezres lett – ha cserében legalább 2 kilométeres elkülönítő sávot hagytak a kettő között, amit egyik térkép sem ábrázol. (De volt kivétel is (22). A Budai-hegységnél és környékén lehetetlen volt betartani a szomszédos hegységektől elkülönítő sávot, az eltérő méretarányok viszont használhatatlan térképeket eredményeztek volna a kisebb méretarányúaknál, így a Kartográfiai Vállalat külön engedélyt kért és kapott, hogy a Budai-hegység – a ’73-as rendeletben nem nevesített és emiatt elvileg nem engedélyezett – 30 ezres méretarányban készüljön el. Ez egyébként egyezik a 11 Ft-os sorozat Budai-hegységének méretarányával, így a folytonosság is megmaradt.)
A másik fő probléma az alapszintköz volt: ez eleinte továbbra is 50 méter volt (bár ahol nagyon távolra kerültek a szintvonalak, ott megengedték a felező vagy negyedelő szintvonalak használatát). 1983-ban belementek a katonák a 20 méteres alapszintközbe is, azaz még mindig nem érték el a ma szokásos – vagy épp az angyalos térképen is használt… – 10 métert, de azért javult a helyzet. A módosítás jogi hátterét egy olyan rendelet jelentette (29), melynek a (nyílt) melléklete az alapszintközön túl is nagyon pontosan megadta a térképek engedélyezett tartalmát (olyan részletekig lemenően, hogy víztározók mederviszonyai nem ábrázolhatóak, de az erdők nyiladékai igen).
Volt pár további, jóval kevésbé zavaró jellegzetesség is (22), például az országhatáron túli területeket üresen hagyták. A méretarányt ugyan most már megadták számszerűen is, de teljesen nonszensz módon eleinte megkövetelték, hogy csak kis betűvel, és csak a jelkulcsnál legyen feltüntetve; csak idővel lehetett a címlapon is megadni. (Elképzelni is nehéz, hogy e mögött mi volt a megfontolás, talán a térkép kinyitásához is lusta és/vagy rosszul látó imperialista ügynökök elleni védekezés.) Most már engedélyezték a hálózati vonalakat is: földrajzi koordináták ugyan persze továbbra sem szerepeltek, de négyzetrács már igen (igaz, nem kilométeres volt, hanem két kilométerenként húzták meg a rácsvonalakat).
3.6 A nagy grafikás sorozat
Ezen paraméterek mellett 1978-ban elindult a szocialista éra második, minden problémájával együtt is az elsőt messze felülmúló turistatérkép-sorozata. Én „nagy grafikás” néven hivatkozok erre a sorozatra, a címlapja ugyanis egy – immár az egész címlapot kitöltő – kézzel rajzolt grafika.
Ha beszúrhatok ide egy személyes véleményt: ezek a grafikák szerintem a valaha készült legszebb magyar turistatérkép-címlapokat jelentik.
A térképek rengeteget fejlődtek a generáción belül is, de már a kezdeti változatok is lényegesen meghaladták a 11 Ft-os térképek színvonalát.
A sorozat az évek során folyamatosan finomodott, a domborzatábrázolás javult, a névírás gazdagabb lett, a nem szándékos hibákat folyamatos helyszínelésekkel javították. A sorozat legvégén az alapszintköz is lecsökkent, a korábbi 50 méter helyett 20 méterre.
A térképeken voltak melléktérképek (itt már kezdetben is megengedték a 10 méteres alapszintközt és 20 ezres méretarány is volt, mivel nagyon kis területet mutattak). A melléktérképhez külön mértékléc is tartozott. Talán senkinek nem okozok meglepetést azzal, hogy az „össze-vissza” lerakott melléktérképek valójában egyáltalán nem össze-vissza voltak lerakva, nagyon sok esetben ezekkel fedtek el katonai területeket. Ami ennél is durvább, hogy még a jelkulcs helyzete sem volt állandó, ugyanis azt is simán odébbmozgatták, ha ez volt szükséges valamilyen érzékeny rész eltüntetéséhez.
A visszaemlékezések szerint (30) a sorozat teljes időtartama alatt mindössze két esetben adódott probléma a térképekkel.
Az egyik gikszer a Cserhát turistatérképének első kiadásánál történt, ahol véletlenül rajta maradt a térképen bujáki katonatiszti üdülő (hogy még rosszabb legyen a helyzet, „Üdülő” felirattal), ezt már a könyvesboltokból vonták vissza és zúzták be. (Érdemes hozzátenni, hogy mi lett a probléma megoldása a második kiadásnál: a klasszikus megoldással éltek, és egy jól irányzott melléktérkép véletlenül pont kitakarta ezt az egész bujáki részt…) Papp-Váry Árpád visszemlékezése szerint nem csak az üdülővel volt gond: Buják egész környéke erősen katonai terület volt, ezért is volt jó megoldás, hogy a melléktérkép mindent eltüntetett (22).
A másik gikszer még abszurdabb, ugyanis a Heves-Borsodi-dombság térkép címlapjával (!) adódott egy kis – politikai jellegű – malőr: a térképszerkesztők a somoskői várat rajzoltatták meg, csak arról az apróságról feledkeztek meg, hogy az az országhatáron túl, csehszlovák területen van igazából… A második kiadás már kibővítette az ábrázolt területet, és egy sokkal „nyugalmasabb” grafikát választott.
Még egy érdekességet érdemes talán megemlíteni: ez volt az első sorozat, ami elkezdte a térkép hátoldalát is kihasználni (31).
Nem is akárhogy, sok esetben az egészet telenyomtatták hasznos információkkal, általában szerepelt a hegység földrajzi helyzete, távolsága a nagyobb városoktól, információk a hegység földtani felépítéséről, éghajlatáról, állat- és növényvilágáról, a környék történelméről, és minden esetben megadtak praktikus információkat is az utazóknak (közlekedési lehetőségek, vendéglátó-helyek, idegenforgalmi szervek elérhetőségei stb.). A fontosabb látnivalókról – fekete-fehér – grafikákat is közöltek. Idővel elkezdték a helyi szolgáltatásokat is felsorolni (ezzel a helyi viszonteladást is igyekezett elősegíteni a Kartográfiai Vállalat), majd később megjelentek a fizetett hirdetések is.
3.6.1 A lejtőalapmérték
Térképészetileg egyetlen eddig nem látott újdonságot tartalmaz ez a sorozat: megjelent a lejtőalapmérték ábrázolása a jelkulcs mellett (mind a fő-, mind a melléktérképhez). Hogy ez mit jelent? A szintvonalak definíciójából adódik, hogy minél sűrűbben vannak, annál meredekebb ott a terep, hiszen két szintvonal mindig adott, rögzített magasság-különbséget jelent; ha ezek közelebb vannak, az azt jelenti, hogy rövidebb úton kell adott szintet emelkedni – azaz meredekebb az út. A dolog akár számszerűsíthető is: ha mondjuk két, magasságban 50 méterre lévő szintvonal egymástól 500 méterre van távolságban, akkor ott 10%-os az emelkedő. De ha 250 méterre vannak mindössze, azaz jóval közelebb egymáshoz, akkor már 20%, ha viszont kevésbé sűrűn jönnek, például egymástól 1000 méterre vannak, akkor csak 5%.
A lejtőalapmérték pontosan ezt mutatja meg, csak grafikusan: megnézzük, hogy két szintvonal milyen messze van egymástól – fontos, hogy alapszintvonalakat használjunk, tehát ne véletlenül felező szintvonalat – majd megkeressük, hogy ez a távolság a lejtőalapmérték melyik függőleges vonalával egyenlő hosszúságú. Miután megtaláltuk, hogy melyikkel egyezik meg a hossza, az alatt leolvashatjuk a meredekséget, fokban mérve. (Értelemszerűen minél rövidebb a szakasz, annál nagyobb a meredekség.)
3.7 A szocialista éra utolsó turistatérképei
1988-ban a Kartográfiai Vállalat új sorozat kiadásába kezdett, ami arról ismerszik meg, hogy a címlapján immár nem egész oldalas grafika, hanem egész oldalas fénykép van. (Igazából ez nem új sorozat, abban az értelemben, hogy a Kartográfiai Vállalat a korábbi nagy grafikájú sorozat kiadás-számait folytatta, és tartalmilag is hasonló a térkép. Én éltem némi szabadsággal, hogy a más borító miatt más sorozatnak nevezem.)
Ekkor már, a korszak általános politikai tendenciáival egybevágóan, egyre kevésbé vették komolyan a katonai kritériumokat. Az új sorozatban a Börzsönyt és a Gerecsét is 40 ezres méretarányban gyártották le (a korábbiak 60 ezresek voltak), igen ám, csakhogy a Pilis mindig is 40 ezres volt, úgy, hogy mind a Börzsönnyel, mind a Gerecsével átfedett, vagyis itt már nemhogy kettő, de három azonos méretarányú térkép volt egymáshoz illeszthető – de 1988-ban ez már senkit nem érdekelt (19,22). Az alapszintköz
1989/90-ben végül kijöttek azok a rendeletek (32–34), amelyek megszüntették a térképek titkosítását, valamint a kötelezően előírt torzításokat – ezzel a hazai turistatérképek következő generációinak korszakába is beléptünk.
De ez már egy másik történet, és egy másik írás tárgya lehet.