1 A 19. századi kezdetek
1.1 A kezdetek előtt
A téma magyar nyelvű alapirodalma, Klinghammer István és Papp-Váry Árpád ’Földünk tükre a térkép’ című könyve (1) azt írja, hogy az első magyar „turistacéllal készült” térkép Szerelmey Miklós 1848. évi ’Balaton albumában’ jelent meg (2).
Ezt turistatérképnek nevezni azonban nagy jóindulattal sem igen lehet; a „turisztikai cél” itt igazából a tó környezetének bemutatása volt a gőzhajóval utazók számára (a rendszeres gőzhajó-forgalom 1847-ben (3) indult meg a tavon).
Úgyhogy ez még aligha az első turistatérkép, de ez voltaképp nem is meglepő, hiszen ebben a korszakban még turistamozgalomról sem igen beszélhetünk.
Már az is jó kérdés persze, hogy egyáltalán mi a „turistáskodás” definíciója, de amit kiindulópontként elfogadhatunk, hogy szervezett magyar turistáskodásról eleve csak 1873-tól szoktak klasszikusan beszélni, ugyanis ekkor alakult meg az első magyar turista-egyesület, a Magyarországi Kárpát-egyesület (4,5). (Egyébként a világ első turistaegyesületeinek egyikeként.) A korábbi időkből származó beszámolók inkább csak kirándulások leírásai voltak, amelyekhez célra szerkesztett térkép nem készült.
1.2 Az első magyar turistatérkép
A Magyarországi Kárpát-egyesület 1876-ban elkészítette az első igazi magyar turistatérképet. A térkép a Magas-Tátrát (hogy pontosak legyünk: a „Magas-Tátrát és határos előalpesei”-t) ábrázolta, készítője Karl Kolbenhayer (a kor klasszikus magyarításával: Kolbenheyer Károly).
Hogy teljesen pontosak legyünk itt is, a térképet „a >>magyarországi kárpátegylet<< megbízásából a cs. és kir. vezénykar eredeti felvétele nyomán rajzolta és mások, valamint saját leghitelesebb magasságméréseivel ellátta Kolbenheyer Károly tanár”. A császári és királyi vezénykar felvétele megjegyzés a második – franciskánus – katonai felmérésére utal, melynek anyagait Kolbenheyer felhasználta a térkép megrajzolásához. Méretaránya 1:100 000-hez, azaz kisebb mint a legtöbb ma használatos turistatérképünk, de az ábrázolt terület is igen nagy. A térkép három színű, kék a vízrajz, fekete a névrajz, barna a domborzatábrázolás (6–8).
Papp-Váry Árpád az egyébként is rendkívül érdekes ’Magyarország története térképeken’ című könyvében azt írja, hogy a térképet csak 1887-ben tették közzé, más helyen említik, hogy pont azért, mert katonai felmérésen alapul, de ez az információ valószínűleg nem stimmel: a Földrajzi Közlemények folyóirat már 1878-ban ismertetést adott közre a térképről, megrendelési lehetőséggel. (Az érdeklődőek kedvéért: ára 70 krajcár volt, „helyben” fizetve, úgy tűnik, csomagpontra szállítást nem vállaltak.)
1.2.1 Térképi domborzatábrázolás
A térkép mai szemmel azért néz ki elég furcsán, mert a domborzatábrázolás szokatlan: a térképen nincsenek szintvonalak, ahogy ma megszoktuk, ehelyett a korszakban általános csíkozásos megoldást használja. Kolbenheyer térképén az ún. árnyékcsíkozást látjuk. Tudni kell, hogy a domborzat, a magassági viszonyok ábrázolása mindig is nagyon nehéz problémája volt a térképkészítésnek – ami érthető is, hiszen két dimenzióban kellene leírni egy olyan dolgot, aminek pont az a lényege, hogy a valóságban a harmadik dimenzióban van (1,9). A kezdeti térképeken ezt nem, vagy csak nagyon egyszerű jelekkel, például halmok sorozatával ábrázolták, amelyek lényegében csak annyit mondtak a térképet olvasónak, hogy „itt egy hegy van”. Később, a 15. századtól kezdve elterjedt az a megoldás, amikor a hegyeket oldalnézetből ábrázolják. Ez elsőre elég bizarrul hangzik, hogy a térképen, ahol minden felülnézeti, egyszer csak valami oldalnézetből látszik, de elég általánosan használták ezt a megoldást. Sok esetben nem csak stilizált halmot rajzoltak, hanem megpróbálták a hegy tényleges kontúrját követni.
Idővel az oldalnézeti ábrázolás egyre inkább perspektivikussá vált, ez volt a madártávlati ábrázolás, amikor csakugyan úgy ábrázolták a hegyeket, ahogyan a magasból látszódnának. Ez azért fontos, mert itt merült fel az árnyékolás igénye: általában úgy vették, mintha északnyugatról sütne a nap (ami persze a valóságban soha nincs így, de kényelmes volt a térkép alján, azaz déli oldalán ülő, és tipikusan jobbkezes térképrajzolók számára), és ennek megfelelően a déli-keleti oldalt árnyékolták.
A következő lépésben eljutunk oda, ami a mostani térképünk szempontjából érdekes: megjelenik a csíkozás.
Eleinte ez azt jelenti, hogy a hegygerinc fehér színű a térképen, és onnan vékony vonalakat indítanak a völgy felé; ez a lendületcsíkozás. E módszer alkalmazása azonban még inkább művészeti kérdés volt, mint tudományos ábrázolástechnika: a módszernek soha nem volt egységes, megalapozott algoritmusa, a végeredmény alapvetően a rajzoló kézügyességén múlott.
A fejlődés következő lépése azonban megváltoztatta ezt a helyzetet. Az alapötlet az volt, hogy ha képzeletben pontosan függőlegesen fentről világítjuk meg az ábrázolt terepet, akkor egy lejtő annál sötétebb lesz, minél meredekebb: a vízszintes szakaszok lesznek a legfényesebbek, hiszen rájuk merőlegesen esik a fény, és szélső esetben, egy függőleges sík elvileg fekete, hiszen rá nem jut fény. Azaz: színezzük be a domborzatot a helyi meredekséggel arányosan, minél meredekebb annál sötétebb alapon!
A csíkozás mint módszer azonban még ekkor is megmaradt, ugyanis a korszak nyomdatechnikája mellett nem lehetett különböző árnyalatú szürkéket előállítani, így ezeket az átmeneteket úgy valósították meg, hogy továbbra is csíkoztak: vagy úgy, hogy a csíkok ugyanolyan távolságban voltak, de különböző vastagsággal rajzolták (minél vastagabb vonalakat használtak, köztük tehát minél kisebb résekkel, annál sötétebbnek tűnt az adott terület), vagy úgy, hogy a csíkok ugyanolyan vastagok voltak, de különböző távolságra rajzolták őket (minél közelebb kerültek, annál sötétebbnek tűnt a terület). Ez volt a lejtőcsíkozás módszere.
Fontos hangsúlyozni, hogy ez már tudományosan megalapozott eljárás: a sötétséget (tehát vonalvastagságot vagy a vonalak távolságát) konkrét képletekkel határozták meg a meredekségből. Mivel a módszer mindenhol pontosan függőleges megvilágítást tételez fel, így az eredmény nem igazán plasztikus, nem túl jó a térbelisége. Ferde megvilágítással – a már látott módon, északnyugatról ferdén beeső világítással, aminek hatására az északi-nyugati lejtők világosabbak, a déli-keletiek sötétebbek – ez is elérhető; ennek a neve az árnyékcsíkozás.
Akármilyen csíkozást is választunk, egy dolgot látni kell: a módszer semmit nem mond el az abszolút magasságokról. A relatív viszonyok látszanak (mi a magasabb, mi az alacsonyabb), de a tengerszint feletti magasság semmilyen formában nem derül ki; csíkozással egy 100 méteres kúp ugyanúgy néz ki, mint egy 5000 méteres. Pontosan ezért van az, hogy Kolbenhayer, az ilyen térképeken gyakran alkalmazott megoldással, bizonyos pontokra odaírta a tengerszint feletti magasságukat, illetve 22 tátrai hegynek és 4 tónak a térkép szélén külön is megadta a magasságát.
1.2.2 Aránymérték (mértékléc)
A térkép egy érdekességét még kiemelném: az alján egy mai turistatérképeken már nem igen használatos ún. átlós aránymérték található (1). Minden turistatérképen szokásos, ezt hívják aránymértéknek vagy más szóval mértéklécnek, hogy a méretarányt nem csak számmal tüntetik fel, hanem grafikusan is: ha a térkép méretaránya mondjuk 1:40 000, azaz 1 cm a valóságban 40 000 cm (tehát 400 méter), akkor húznak is egy 1 cm-es vonaldarabot, és föléírják, hogy „400 méter”. Pontosabban szólva a valóságban általában ilyenkor inkább egy 2,5 cm-es vonalkát húznak, és föléírják, hogy „1 kilométer” (hogy kerek szám legyen). A tipikus formátum, hogy kijelölnek egy 0 pontot, tőle jobbra pár kilométert felmérnek így (2,5 cm-enként, föléjük írva, hogy 1 km, 2 km stb.), a 0-tól balra pedig felmérnek még 2,5 cm-t, azaz 1 km-t, de azt tíz részre osztják kis jelölésekkel, azaz ott 100 méterenként haladnak.
Ez az egyszerű aránymérték; és valóban nagyban megkönnyíti a távolságmérést, hiszen nem kell vonalzó, meg fejben szorozgatás, egyszerűen le kell venni a térképről a távolságot, például egy körzővel, de szükség esetén egy fűszál vagy bármi más jó, és hozzámérni ehhez a mértékléchez. (A jó megoldás nem feltétlenül az, ha a 0 jeltől mérünk. Mondjuk 2300 métert kell lemérni, ekkor a nullától indulva balra ki fogunk lógni, jobbra meg csak annyit látunk, hogy valahol a 2000 és 3000 méter között harmadút felé van a szakasz vége; ez így nem túl pontos. E helyett ilyenkor az 2000 méteres jeltől kell indulni, és visszafelé haladni: a szakasz másik vége a sűrű beosztású rész 300 méteres jeléhez fog esni, azaz általában 100 méter pontossággal meghatározható. Ha a távolság 3 km-nél nagyobb, akkor a 3 km-es jeltől indulunk visszafelé és így tovább.) Igen ám, de mi van akkor, ha 100 méternél is nagyobb pontosság kell? Ilyenkor jön jól az átlós aránymérték. Ez nem más, mint 11 darab egyszerű aránymérték, azonos távolságban egymás alá helyezve, mégpedig úgy, hogy a legfelső aránymérték 0 pontja össze van kötve a legalsó 0-tól balra lévő 100 méteres jelével, a legfelső 0-tól balra lévő 100 méteres jele a legalsó 200 méteresével, és így tovább, míg végül a legfelső 900 méteres jele össze van kötve a legalsó bal szélével, azaz 1000 méterével.
Innen az „átlós” elnevezés. De ez miért jó? Gondoljunk bele, az első átló 10 lépés alatt jut el 0-tól 100-ig – azaz minden lépés alatt 10 métert halad! Tehát a legfelső alatti első mértéklécet 10 méternél metszi, a másodikat 20-nél, a harmadikat 30-nál, és így tovább, a kilencediket 90 méternél, míg végül a tizedikhez megérkezik a 100 méternél. Hasonlóan a második átló is 10 lépés alatt jut el 100 métertől 200 méterig, tehát szintén 10 méterenként halad balra minden egyes lefelé lépésnél (100, 110, 120, stb.), hasonlóképp a többi is. Innen már látszik mit kell tenni: mondjuk, hogy az ismeretlen távolságunk egyik végét a 0-tól jobbra lévő 2000 méteres jelhez kell rakni ahhoz, hogy a másik vége a 0-tól balra lévő, 1000 méterig tartó tartományba essen. Ez azt jelenti, hogy a távolság valahol 2000 és 3000 méter között van. Megnézzük a végét a balra lévő tartományon és azt látjuk, hogy 300 és 400 között van – tehát a valódi érték 2300 és 2400 méter közé esik. Egyszerű aránymértéken ennél többet csak saccolni tudnánk, de átlós aránymérték esetén más a helyzet: elkezdünk lefelé haladni a szakasz jobb végét tartva a 2000 méteres jelen, és nézve, hogy a bal vége mikor fog odaérni ahol a fent 300-tól induló és lent 400-ba tartó átló metszi a mértéklécet. Mondjuk, hogy ez a negyedik mértéklécnél történik meg. Emlékezzünk vissza: minden mértéklécnél 10 métert megy odébb az átló, ez tehát 40 méterrel van a 300 után – tehát 2340 méter a távolság! Azaz: ilyen módon 10 méter pontosággal tudunk mérni! Ha némi szemmértékre saccolást is megengedünk („a 3. és a 4. mértékléc között félúton metszette az átlót, tehát 2335 méter”), akkor gyakorlatilag néhány méter pontosság is elérhető ezzel a módszerrel. (Bizonyos vetületek és méretarányok mellett nehezíti a távolságmérést, hogy 1 cm a térképen nem ugyanannyi valódi távolságot jelent minden helyen és irányban, de ennek turistatérképeknél jellemzően nincsen jelentősége.) Ráadásul az átlós aránymértéknek nem csak a használata megy minden speciális eszköz nélkül, hanem a létrehozása is, hiszen körzővel és vonalzóval megszerkeszthető. A dologban azt szeretem, hogy megmutatja: a pontosság fokozásához sok esetben nem űrtechnikára váltás kell, hanem a meglevő eszközök felhasználása is elég – csak ügyesen kell őket alkalmaznunk! (Ez fontos, mert ha valakinek ez megy, akkor az űrtechnikából is többet fog kihozni!) A másik: egy olyan eszközt kapunk, amivel áram, internet és minden nélkül, egy fűszállal is elég pontosan tudunk mérni térképen… csak ismernünk kell a megfelelő módszert.
1.3 Az első igazi magyar turistatérkép
Noha Kolbenheyer térképét az irodalom egységesen úgy hívja, mint az „első magyar turistatérkép”, mai szemmel nézve azért egy elég fontos dolog hiányzik róla, ha már turistatérkép: a turistautak! A kiépített, jelzett turistautak; mentő körülmény a térkép készítőire nézve, hogy azért hiányoznak, mert ilyenek nem voltak a valóságban sem…
Erre még pár évet várni kell; középhegységeinkben az első turistautat 1888-ban festették fel (10), egyébként a Magyarországi Kárpát-egyesület egyik osztálya, a mátrai turizmus egyik legnagyobb alakja, Hanák Kolos által létrehozott Mátra Egylet (11,12). A jelzés egyébként piros sáv volt, és a mai napig megvan! (Később a Széky István nevet adták az útnak; Hanák Kolos egyik közeli munkatársa után.) Mátrafüredet – akkori nevén még Bene – kötötte össze a Mátraháza melletti Szent László-forrással, a jelzés nagy része még ma is piros sáv. Teljesítménytúrázók jól ismerhetik ezt az utat, hiszen a Téli Mátra valamennyi távja itt érkezik be a célba.
Ugyanabban az évben amikor felfestették az első turistajelzést, 1888-ban, Klastromkúton megalakult a Magyarországi Kárpát-egyesület Budapesti Osztálya, az elnök Eötvös Loránd, az alelnök Lóczy Lajos és Téry Ödön, a titkár Thirring Gusztáv. A klastromkúti kirándulást ma emléktábla is jelöli; ez a hely tekinthető a szervezett magyar turistáskodás másik bölcsőjének.
Pár évvel később az utak szétváltak, ennek elsődleges oka az volt, hogy a Magyarországi Kárpát-egyesület – nevének, és tátrai hagyományainak megfelelően – inkább a magashegységi turistáskodásra fókuszált, a Budapesti Osztály viszont úgy érezte, hogy szükség van egy budapesti központú, középhegységi irányultságú egyesületre. Ezért aztán önállósodtak, és 1891-ben megalakult a Magyar Turista Egyesület (4,5).
Ez az egyesület, még Budapesti Osztályként adta aztán ki a következő nagyon fontos – és mai szemmel nézve, talán mondhatjuk azt is, első „igazi” – turistatérképet, az úgynevezett Budapesti turista-térképet; 1889-ben. Nevét a térkép korabeli címéről kapta, tartalmilag a Budai-hegységet, a Pilist, a Visegrádi-hegységet és a Börzsönyt fedte le (13,14).
A térképet a legendás térképész, a Magyar Földrajzi Intézet alapítója, Kogutowicz Manó rajzolta, méretaránya 1:150 000-hez, tehát még a Tátra-térképnél is kisebb. Erre is igaz azonban, hogy nagyon nagy területet fed le, északon a Börzsöny és a Cserhát egy része is látszik, rajta van a Visegrádi-hegység, a Pilis, a Budai-hegység. Úgyhogy valóban, ahogy a neve is mutatja: a Budapestről könnyen elérhető hegységeket fedte le (összhangban az Egyesület működési területével).
Ez a térkép egyébként csak 45 krajcárba került, sőt, egyesületi tagoknak mindössze 30-ba, úgyhogy lényegesen jutányosabb árú volt, mint a Tátra-térkép (és akkor az 1876 és 1889 közti inflációról még nem is beszéltünk!). A térkép 44 x 56 cm-es, de már itt megjelent a máig használt megoldás, hogy ti. nyomdai úton összehajtogatták, így kényelmesen elvihető volt zsebben is egy túrára. A térkép szélein túraleírások találhatóak (általában csak pár tőmondatból állnak, rendkívül érdekesek mai szemmel nézve), borítóján többek között gőzhajó-, omnibusz- és vasúti menetrend.
1.4 A turistamozgalom a századfordulón
Az e térképek kiadását követő időszakban, a 19. század legvégén, 20. század legelején egyre csak gyorsult a turistamozgalom fejlődése. Újabb és újabb turistaegyesületek alakultak; 1913-ban pedig létrejött az ezeket ernyőszervezetként összefogó Magyar Turista Szövetség is, elnöke Teleki Sándor, ügyvezető elnöke Thirring Gusztáv lett (5). A turistaegyesületek intenzív munkába kezdtek, új turistautakat jelöltek ki – még ha nem is egységes jelöléssel ekkor még –, folyamatosan épültek a turistaházak, melyek egyúttal a közösség épülésének is helyei lettek.
E fejlődéssel együtt sorban jelentek meg a további turistatérképek, ám ezek alapvetően ad hoc jellegűek voltak: egyetlen területet ábrázoltak, nagyon gyakran turistakalauzok részeként. Ennek az is oka volt, hogy ekkoriban váltak elérhetővé polgári célra is katonai felmérések térképei, így az igény sem volt annyira égető, mert ha nem is kimondottan erre a célra szolgáló, de legalább valamilyen térkép, ami segít a túrázásban, volt. Sőt, ezek az első turistatérképek maguk is gyakran úgy készültek, hogy a katonai térképet egyszerűen csak felülnyomták a turistautakkal, legfeljebb néhány egyéb, nevezetes pontot (például menedékház) megjelölve még (4,15,16). Önálló turistatérkép nagyon kevés készült, átfogó, tehát a valamennyi hegységünket, és egységes szemléletben lefedő turistatérkép-készítésre csak az első világháború után került sor Magyarországon.